IDEIGLENES SZÜNET!

Sajnálattal kell közölnöm minden olvasóval, hogy a blog bizonytalan ideig szünetel.

Gondolom a hónapok óta friss fejezetek nélkül árválkodó oldal zárása senkit sem lep meg,

ennek ellenére, én nagyon sajnálom. Az írótársammal nem sikerült folytatnunk sajnos,

de amint erőt vettünk magunkon, és valahogyan képesek leszünk újabb fejezeteket írni,

ez a poszt azonnal törölve lesz, és a blog onnan fog folytatódni, ahol abbamaradt.

Mindenesetre köszönjük szépen mindenkinek, aki eddig velünk volt,

és nagyon-nagyon sajnáljuk!

Noel (& Yong)

16. rész

Lay: Értetlenkedve néztem a srácra, majd amikor kezet emelt Kai-ra, rögtön felforrt az agyvizem. Nem attól, hogy felpofozta. Sokkal inkább azért, mert JongIn ismét eltitkolt valami fontos részletet, ami újabb fejfájást fog okozni. Kifejezéstelen tekintettel meredtem az előttem álló Taemin-re, akinek szemei az idegességtől csillogtak, kezei ökölbe szorultak, és olyan szaporán vette a levegőt, hogy azt hittem ott helyben összeesik. Úgy gondoltam, ez nem az én dolgom. Ha Kai eddig nem avatott be, valószínűleg nem a véletlen műve volt. Csendben felálltam, és magukra hagytam őket. Csak nem verik szét egymást nyilvánosan, és volt egy olyan benyomásom, hogy én nem akarok ennek a beszélgetésnek köztük, fültanúja lenni. Kifizettem a pultnál a számlát, majd kiültem a kocsiba, hogy ott megvárjam. Feszült voltam, és ez nagyon nem tett jót a vérnyomásomnak sem. Ha így folytatom, elvisz az infarktus baszki. Az egészben az volt a legfurább, hogy fogalmam sem volt, honnan ismerhette Kai azt a személyt, aki MinJi-vel kavart. Akit… Barátomnak hívtam, egyszer.

Kai: Megmondom őszintén, kurvára nem számítottam arra, hogy egy kávézóban fogom újralátni Taemint, amint készült ott helyben szétverni. Na ja, a lobbanékony személyisége egy cseppet sem változott, ez pedig némi örömöt lövellt belém, ahogy lassan feltápászkodva, felidéztem néhány szép s kevésbé szép emléket. Közben szemeimmel kerestem orvosomat, de nagy valószínűséggel elege lett belőlem, és inkább lelépett. Megértettem őt, mivel nekem sem volt hangulatom Taeminnel beszélgetni. Annyi különbség mégis volt köztem és Yixing között, hogy nekem muszáj volt.

- Meg vagy hülyülve? – kérdeztem normális hangerővel, ahogy államat dörzsöltem. – Nyilvános helyen vagyunk.

- Pont te beszélsz? – szólt vissza, hitetlenül felröhögve. – Te, aki régen mindig szart arra, hol vagyunk és mit csinálunk? Van bőr a képeden, mit ne mondjak!

- Mégis mi a faszt akarsz tőlem? – tártam szét idegesen kezeimet, leszarva a körülöttünk nagy szemeket meresztő, kíváncsi embereket. – Évek óta nem láttál, de képes vagy még mindig haragudni rám.

- Persze, hogy képes vagyok – hajolt bele teljesen arcomba, idegesen sziszegve gyilkos szavait. – Frusztráló, hogy már a jelenléted is eszembe juttatja, mekkora egy szemét vagy! Emlékszem mit műveltél velem… és még mindig kurvára nem esik jól!

- Ha ekkora mocsok vagyok, miért nem húzol be még egyet? – provokáltam, hasonlóképpen meredve szemeibe, ajkainkat szinte teljesen egymáshoz nyomva.

- Mert nem akarom tönkretenni azt a szép pofidat… – rándult beteg mosolyra vastag, kívánatos párnája. – Ami még mindig beindít!

Lay: Azon gondolkodtam, hogy itt hagyom. De ezt nem tehettem meg vele, akármennyire is hisztis hangulatomban voltam. Mit volt mit tenni, kiszálltam az autóból, és a kocsinak dőlve, előhalásztam zsebemből egy cigis dobozt. Nem dohányoztam, csak nagyon ritka alkalmakkor. Utáltam a szagát, és az ízét is. De most, mintha szó szerint az életem múlt volna rajta. Ahogy meggyújtottam egy szálat, és mélyen letüdőztem, elmosolyodtam a keserű íztől. Pocsék volt. Pocsék, akárcsak a hangulatom, és akárcsak a jelenlegi helyzetem. Pocsék, mint a munkám, pocsék akár az emberi kapcsolataim. Tekintetemmel a főutat figyeltem, bármit, csak ne kelljen a kávézót bámulnom. Ahogy a távolba révedve számoltam az éppen elhaladó járműveket, azon törtem a fejemet, hogy Taemin-t vajon milyen oknál fogva könyveltem el a múlt részének. Elvégre én is csaltam MinJi-t, semmi jogom nem volt hozzá, hogy felháborodjak. És tulajdonképpen nem is haragudtam a srácra. Egyszerűen csak úgy gondoltam, hogy az, aki hátba szúrt egyszer, még ha nem is okozott különösebb sérülést vele, az nem igazi barát. Alkarommal támasztottam ki másik kezemet, ahogy ismét bele szívtam a cigibe. Keserű volt. Ismét.

Kai: Nem igazán értettem, hogy miért kaptam meg még pluszba ezt az információt is, mindenesetre érdekes volt hallani, hogy Taemin esetében tényleg semmi sem változott. Ő maga sem, akármennyire is nézett ki máshogy, mint néhány évvel ezelőtt; a megszokott karizmája és hihetetlenül hanyag kisugárzása vele volt azokban a percekben is.

 Nem tudom már hogyan voltunk képesek visszafogni magunkat, civilizált emberek módjára leülni egymással szembe, és megbeszélni a dolgokat. Mert igen, ezt tettük, miután sikeresen kimásztunk egymás arcából. Szerencsére akkor a figyelem is elkerült rólunk, így nyugodt szívvel kinyírhattuk egymást a tekintetünkkel. Ironikus volt, hogy azok a pillantások akartak megölni, melyek egyszer régen még boldog életet kínáltak.

- Bocs, hogy megütöttelek – mondta, halk sóhaj kíséretében. – Csak ideges lettem, amikor megláttalak.

- Vettem észre – csúszott ki a megjegyzés ajkaim közül, amire szintén nem reagált valami jól a fiú, de ezúttal megkímélt.

- Már elnézést, de évekkel ezelőtt te léptél le – mutatott becsmérlően rám –, nem pedig én.

- Taemin – hajoltam át az asztalon, ezzel nyomatékosítva szavaimat. – Emlékszel, mit mondtál, mielőtt elmentem? Csak mert nekem olyasmi rémlik, mintha azzal fenyegettél volna, hogy megölsz…

- Azt te komolyan vetted? – értetlenkedett őszintén. – Dühös voltam rád, és kicsit elvetettem a sulykot.

- Kicsit?! – tágultak ki pupilláim, nem győztem hangsúlyozni a bennem tomboló cinizmus minden apró rezdülését. – Teljesen megrémültem, és még csodálkozol, hogy elköltöztünk?

- Azért szólhattál volna – vonta meg vállait, megsértődött kisgyerek stílusra váltva. És sajnos igaza volt. Akármennyire is volt jogom elmenekülni előle, tényleg dobhattam volna felé valami búcsúszót, elvégre… akkoriban eléggé sok közünk volt egymáshoz. Túlságosan is sok.

- Ne haragudj!

- Pedig haragszom – válaszolt kapásból. – Az istenverte pasid voltam, egy tetves évig! Igazán megérdemeltem volna annyit, hogy elköszönsz tőlem, még akkor is, ha már gyűlöltél!

- Sosem gyűlöltelek – feleltem, de amikor felcsillant, szép szemekkel találtam szembe magam, melyekben a remény ragyogott, megbántam, hogy ilyen hevesen beszéltem. – Kedveltelek Taemin… Nagyon kedveltelek.

Lay: Elnyomva a szálat elpöcköltem azt, majd egy hatalmas sóhaj kíséretében mentem vissza a kávézóba.

- Kim JongIn! Ha most azonnal nem tolod ki a seggedet a kocsiba, esküszöm itt hagylak a picsába! - közöltem kifejezéstelen hangon, ahogy oda léptem az asztalhoz. Feszült voltam, ráadásul türelmetlen is. Tudom, hogy nem lett volna szabad félbe szakítanom eszmecseréjüket, de én Kai orvosa voltam, nem a tetves csicskája, aki majd kényelmesen üldögélve megvárja, hogy az "ifjú úr" elintézze a kényes dolgait. Na nem. Eleve ki voltam már készülve a sráctól idegileg, és az sem igazán tetszett, hogy Taemin társaságában láttam bájcsevegni. Oké, nem éppen egy bájcsevelynek tűnt a dolog, de ez csak egyel több ok volt arra, hogy miért rángassam el onnan.

Kai: Yixing kirohanása teljesen jogosnak volt mondható, elvégre nem volt kötelesség megvárni engem, nekem meg nem volt jogom csicskáztatni őt, és megváratni, főleg nem Taemin miatt.

 Éppen felálltam helyemről, hogy emelt fővel távozhassak, de az a rohadt kölyökképű buzigyerek, nem állta meg, hogy ne szóljon be valamit.

- Nyugi doki – biccentette orvosom felé, olyan hanyag stílusban, amire mind a ketten felhúztuk az orrunkat. – Nem kell így aggódnod érte, tud magára vigyázni.

- Asszem nem kérdezett – feleltem automatikusan, mivel semmi kedvem nem volt Taemin hisztijéhez. De, csak azért is elérkeztünk hozzá.

- Lay is tud beszélni – pillantott rám hidegen, meg sem várva reakciómat, már az idősebbhez fordult. – Ne parázz, hadd maradjon, van még mit megbeszélnünk, majd én elviszem hozzád!

- Kösz, azt inkább kihagyom – vágtam grimaszt. – És nem állt szándékomban itt maradni veled…!

- Mindenesetre – szart rám magasról – nem vagy anyja, Yixing – fordult orvosomhoz, hirtelen elkomolyodott tekintetekkel. – Hidd el, tudom, hogy ez a kis kölyök milyen jól manipulálja az embereket, de azt sosem hittem volna, hogy majd téged, egy képzett pszichológust, ennyire gyorsan az ujja köré fog csavarni.

 Azt hiszem, itt szakadt el bennem a cérna; egy hirtelen mozdulattal kevertem le egy akkorát Taeminnek, hogy leesett a székről is. A padlón fekvő, éppen felszakadt száját tapogató férfihoz hajoltam, s szépen, jól hallhatóan formáltam meg szavaimat irányába.

- Nem beszélhetsz így vele! – sziszegtem, hogy rajta kívül senki se hallhasson. – Megértetted?

 Bólintott. Innentől kezdve faképnél hagytam, kivágtam a kávézó ajtaját, majd Yixing kocsija felé vettem az irányt, bevárva orvosomat. Egyáltalán nem úgy sült el az a délután, ahogy szerettem volna…

Lay: Kikerekedett szemekkel figyeltem az eseményeket. Bár Taemin stílusa valóban szőrszálhasogató volt, főleg ha azt vesszük figyelembe, hogy elvben "barátok" voltunk. De akkor sem támogattam az erőszakot. Ha rosszul sül el a dolog, Kai-t be is zárhatják azzal az indokkal, hogy közveszélyes. És egy olyan helyről, nincs kijárás. Ha valaki egyszer bekerült oda, onnan soha nem fog kijutni. Mielőtt követtem volna JongIn-t a kocsihoz, felsegítettem a srácot a földről, majd megveregetve a vállát, ott hagytam. Ahogy becsuktam magam mögött a kocsi ajtaját, szikrázó tekintettel fordultam a kölyök felé.

- Ezt mégis hogy képzelted? Nyilvános helyen verekedést kezdeményezni? Ráadásul egy kávézóban? Eszednél vagy, JongIn? Mert Taemin-t nem fogják különösebben bíróság elé állítani, mert behúzott neked. De te, emlékeztetnélek rá, papíron beteg vagy. És ebben a mocskos társadalomban, amiben élünk, egy ilyen húzásért, akár diliházba is zárhatnak, érted? És nem olyan intézetbe amilyenben eddig voltál. Nagyon nagy szerencséd, hogy nem történt nagyobb baj - mondtam, a kelleténél jobban kikelve magamból, felemelve kissé hangomat. Minden feszültség, ami felgyülemlett bennem, egyszerre akart távozni, én pedig szinte remegtem az idegességtől. Én is ember vagyok, én sem viseltem el mindent, csak azért, mert az volt a munkám, hogy más emberek problémájával foglalkozzak.

Kai: Képtelen voltam visszafojtani a mosolyomat, ami egész autóúton az arcomra ragadt. Próbáltam megbánást tanúsítani, és tényleg szerettem volna bebizonyítani Yixingnek, hogy hibáztam, és neki volt igaza, de annyira vigyorognom kellett a kiakadásán, hogy azt szavakba önteni nem tudtam volna. Egy kis idő eltelte után, rá is kérdezett a nagy jókedvemre, természetesen mellékesen megjegyezve, hogy nem kellene ennyire vigyorognom azon, hogy akár elmegyógyiba is kerülhetek. Mintha félnék tőle…

- Csak hihetetlenül édes, amikor ideges vagy és aggódsz értem – feleltem őszintén, halk, mégis számára tökéletesen hallható hangerőt használva, amely elegyengette ráncos vonásait. Ha jól láttam, haloványan még el is pirult tőlem; ezt pedig személyes győzelemként könyveltem el.

Lay: - Örülök, hogy ilyen jól szórakozol rajtam - tért vissza semleges hanglejtésem, ahogy lefordultam az egyik sarkon. Már nem sokára haza értünk, így az egyetlen megnyugtató gondolatom az volt, hogy hamarosan száműzhettem magamat a szobámba egy kis időre. Nem tudtam, miért viselkedtem hírtelen így, ennyire nem magamhoz méltóan, de úgy éreztem, betelt a pohár. Ha nem lennék kitartó, és akarnám mindenképpen beteljesíteni azt, amit elterveztem, még azt is simán bevállalnám, hogy visszamenjek Kínába. Egyedül. Egy teljesen új életet kezdve. Csábító volt a gondolat, és milyen szép is volna, hogyha ekképpen tudnék cselekedni. Leparkolva a ház előtt, szó nélkül szálltam ki az autóból, és indultam el a házba, elkerülve bármi féle beszélgetést a kölyökkel. Most nem volt hozzá hangulatom.

Kai: Ahogy láttam, a békítő poénom nem jött be, s ahogy Yixing hisztérikus alakját figyeltem, amely épp távolodott, inkább úgy gondoltam, visszatérek a régi Jonginhoz, aki hajlandó volt beszélni, de csak hidegen. Aish, ha tartottam volna magam ahhoz, biztosan nem lennék ekkora szarban; akkor tuti csak Chanyeolt szeretném, haladnának a kezelések, és nem lenne semmi nagyobb baj. De persze nekem mindent el kellett basznom ezzel kapcsolatban.

 Amikor Yixing idegesen a szobájába zárkózott, én bementem a nappaliba, majd eldőltem a kényelmes kanapén, hagyva, hogy elnyomjon az álom. Hosszú volt az éjszakám, és nappalom is, egyszerre három szerelmes férfi is az ölembe hullott – mondhatott akárki akármit, Taemin még mindig odavolt értem, láttam rajta – akiket nehéz volt kezelni. Chanyeol túl aranyosan és tökéletesen viselkedett, Yixing az orvosom volt, Taemin pedig… csak Taemin.

 De elalvás közben, egyikkőjükre sem akartam gondolni.

Lay: Olvasással, és az e-mail-ek nézegetésével töltöttem az időmet, hogy valamennyire elterelődjenek a gondolataim, és hogy nyugodtan tudjak koncentrálni a munkámra.

 Yuna-t átszállították egy másik jellegű, sokkal keményebb helyre, amit én nem támogattam, de nem volt beleszólásom. Pszichológus, pszichiáter, akármire is lett volna szüksége, én annak a híve vagyok, hogy előbb próbáljunk meg minden humánus módszert, és aztán folyamodjunk csak drasztikusabb megoldásokhoz, ha esetleg a finomabb verzió nem volt hatásos.

 Fáradt sóhajjal olvastam át JongIn betegnaplóját, és neki álltam kitölteni az újabb rublikákat. A kezem gépiesen mozgott, olyan közhellyel írtam a sorokat, hogy nekem is röhögni támadt kedvem. Még hogy "fejlődést mutat", vagy "kommunikatívabb". Naná, hogy az. Bárcsak ilyen egyszerű lenne a helyzet! Ha fény derülne a történtekre, egészen biztosan lecsuknának, efelől semmi kétség. Éppen ezért kellett elhatárolódnom a kölyöktől, és megtartani vele az egészséges munkaviszonyt, ha lehet ezt annak nevezni. Efelől pedig eltökélt voltam. Már csak azért is, mert segíteni akartam Kai-nak, és most is, a saját önzőségem miatt nem haladt a kezelés, mert nekem kedvem szottyant durci-puncit játszani. De basszus, én is emberből vagyok, nem olyan egyszerű ezeket az indulatokat elfojtani magamban.

 Gondterhelten, nem véve le a szemüvegemet mentem le a nappaliba, és amikor az édesen alvó JongIn-t pillantottam meg a kanapén, akaratomon kívül elmosolyodtam, rosszallóan csóválva a fejemet. Aztán elvonultam neki összeütni egy kis szendvicset, azt egy szalvétával letakarva, frissen főzött teával vittem be neki egy tálcán, lepakolva azt a kisasztalra. Ezután egy papírra leírtam neki, hogy dolgozom, és hogyha bármi kell neki, a szobámban vagyok. Azzal vissza is vonultam a "barlangomba."

15. rész

Lay: Továbbra is az utat figyeltem, nem néztem rá, csak csendben ültem mellette egy darabig.

- Azt hiszem nem érted a lényeget – mondtam, ahogy lassan lekanyarodtam egy kereszteződésnél. – Nem alkalmazkodnod kell, hanem legyőzni a betegséged, amibe én csak segíteni tudok, de a harcot neked kell megvívnod. Te döntöd el, hogy mennyire vagy együttműködő, ezen is múlik a javulásod vagy romlásod – fejeztem be a mondandómat, mire az autóra csend telepedett. Kérdések ezrei keringtek a fejemben. Valóban érdemes nekem ennyire ragaszkodnom hozzá? Vajon az önzőségem mennyiben árt majd neki? Hiszen ha még meg is próbáljuk fenntartani az orvos-beteg kapcsolatot, a tény, hogy máshogy nézünk egymásra, megmarad. – Ami pedig Chanyeolt illeti… – álltam be, egy parkolóba. A belvárosban voltunk, az emberek nyüzsögtek, s hirtelen úgy éreztem, mi is belecsöppentünk a stresszes nagyvárosi hétköznapokba. – Hazudnék, ha azt mondanám, nem esik rosszul, vagy nem bánt a dolog – fordultam végre felé az ülésen, bólintva magamnak, ahogy végiggondoltam, mit szeretnék mondani. – Ugyanakkor nem hibáztatlak, mert… Beteg vagy, JongIn. És a kettősszemélyiség… Még egy orvosnak is hatalmas falat.

Kai: „Mert… beteg vagy.” – Istenem hányszor hallottam már én ezt a baromságot. Ha bármi rosszat tettem, sosem kellett vállalnom érte a felelősséget, mert mindig erre a betegségre kenték, ami sokáig nem zavart, de ahogy egyre idősebb lettem, úgy éreztem, nem tekintenek egyenrangúként magukkal. Féltek tőlem, csak nem merték bevallani senkinek sem… Milyen már az, hogy egy kölyök tart rettegésben mindenkit? Eléggé kínos, ha úgy nézzük.

 Magamban halkan nevetve fordítottam tekintetemet az ablak felé, úgy kémlelve a kinti világot, ami akkor mindennél szebbnek és nagyobbnak tűnt. Nem akartam válaszolni Yixingnek; értettem a lényeget és feleslegesnek éreztem a beszédet. Higgyen, amit hinni akart, én is ezt tettem. Már akkor belefáradtam ebbe az egészbe, amikor elkezdődött: kényelmes volt számomra a szituáció, nem érdekelt a külvilág, ahogy a bennem tomboló komoly problémák sem. Egyedül akkor zavart a kettős személyiségem, amikor két ember között kellett volna döntenem… mert mindkettejüket szerettem, és egyikkőjüket sem akartam elengedni.

Lay: Kiszállva a járműből Kai oldalához mentem, és kinyitva neki az ajtót, jeleztem, hogy szálljon ki. Egy kávézó előtt voltunk. Úgy gondoltam, mindkettőnk helyzetét megkönnyíti, ha nyugodtabb környezetben vagyunk tekintve, hogy ha egyedül maradtunk volna otthon, valószínűleg elég feszült lett volna a légkör. Belépve a helyiségbe, kellemes berendezés fogadott. Hatalmas ablakok nyíltak az utcára, mellette fekete, kétszemélyes bőrfotelek sorakoztak párosan szembe állítva egymással, egy-egy csokoládé színű asztal körül. A négyszemélyes férőhelyek egy alacsony fallal voltak egymástól elszeparálva. Jobb oldalt állt a pult. A falak színe fehér és fekete színben váltakozott, egyfajta hatást elérve ezzel, ami nagyon is illett egy kávézóhoz. A levegőben terjengő pörkölt kávé illatától, már most megkönnyebbülten fújtam ki magam.

- Hova szeretnél ülni? – néztem a betegemre.

Kai: Vállaimat megvontam, jelezve ezzel orvosomnak, hogy számomra teljesen mindegy, hova ülünk, így ráhagytam ezt a „feladatot”. Eléggé fáradtnak éreztem magam, és nem szívesen beszélgettem volna, de hagynom kellett, hogy Yixing elvégezze a munkáját, hogy tudjon nekem segíteni. Biztos voltam abban, ha elérünk egy bizonyos pontot, képes leszek döntést hozni… csak nem a közeljövőben.

 Leültem a férfivel szemben egy eldugottabb boxba, belesüppedve a puha fotelbe, melynek kényelme konkrétan rabul ejtett. Hosszasan néztem Yixinget, időnként talán túlságosan sokat sejtetően, de nem tudtam véka alá rejteni érzéseimet; tényleg szerettem őt, de sajnos nem olyan módon, ahogy azt megérdemelte volna. Magamba bolondítottam az orvosomat, ezzel komoly problémákat rakva a vállaira s lelkiismeretére. És hogy bántam-e? A legnagyobb baj az volt, hogy nem.

Lay: Először mindketten rendeltünk, én egy latte-t, Kai meg valami kimondhatatlan nevűt. Őszintén nem voltam otthon a kávék terén, így nem nagyon tudtam megjegyezni, hogy melyik milyen. A latte-ról is csak annyit tudtam, hogy édes, és valahol úgy készítik, hogy az alja és a teteje különböző árnyalatú. Míg az italokra vártunk, próbáltam kicsit oldani a kínos feszültséget, mert tapasztalatból tudtam, hogy így nem célszerű egy kezelésbe belekezdeni, hiszen az alapjaiban elég stresszes lesz, főleg ha a betegség gyökerei olyan fájdalmas emlékek, mint Kai-nak. Csak egy probléma volt. Fogalmam sincs, hogy mit kellene ilyenkor mondanom, mit kellene témának bedobnom.

- Na és… Jól aludtál? – erőltettem egy mosolyt ajkaimra. Na gratulálok neked Zhang Yixing, ezt nevezed te remek témának? Azt hiszem, eladhatod az eBay-en a nyomorult orvosidat.

Kai: Eddigi tapasztalataim szerint, Yixing nem viselte valami jól a váratlan vagy éppen kínos helyzeteket, mert olyankor mindig valami nem odaillő kérdést bírt feltenni. Szívem szerint kinevettem volna kedves bénasága miatt, de nem voltam olyan helyzetben, hogy ezt megtehessem. Persze, simán kiröhöghettem volna, de igazából nem is akartam annyira; valamilyen témát tényleg fel kellett hoznia, és nem hibáztathattam azért, mert terelni próbált. Hatalmas fájdalmakat okoztam neki csak az elmúlt napokban, érthető volt, hogy semmi kedvet nem érzett arra, hogy ezeket nyíltan megbeszélje velem úgy, ahogy az illett volna.

- Igen – sóhajtottam aprókat, visszaemlékezve arra a pillanatra, amikor Chanyeol karjai között ébredtem. – Jól.

Lay: Bólintottam. Azt hiszem ez egy halva született próbálkozás volt, így nem húztam tovább az időt, rögtön a közepébe vágtam.

- Volt már más olyan alkalom, hogy így éreztél? Hogy kétfelé húz valami? Mármint… Nyilván nem most vetted észre, hogy hasadt személyiséggel rendelkezel… De volt már a mostanihoz hasonló eset? Ha igen, szeretném ha elmondanád, akkor mit tettél, milyen döntést hoztál?! – mondtam, magamat is meglepve, a szokásos nyugodtsággal a hangomban, mintha semmi sem történt volna. Időközben kihozták a kávékat, én pedig jóízűen kortyoltam bele a gőzölgő italba, pár pillanatig lehunyva a szemem, hogy teljes mértékben átadjam magamat az ízek játékának, amit a latte okozott.

Kai: - Az egész életem ilyen – pillantottam komoran szemeibe, melyek értetlenül csillantak meg. Nem szívesen részleteztem volna a dolgokat, de az eddigi tetteimet végignézve úgy láttam a legjobbnak, ha együttműködő leszek Yixinggel. – Mindig kétfelé húzódok; mindegyik személyiségem mást akar, illetve… Ez bonyolult – sóhajtottam egy hatalmasabbat. – Ezek nem különálló embereket, nem olyan, mintha két lélek lenne bennem. Egyszerűen én vagyok kettészakadva; eltörve egy olyan ponton, amire nem lehet logikus magyarázatot találni. Az egyik felem rombolni akar, pusztítatni, másoknak ártani és kísérletezni, míg a másik nem akar a többi ember életével foglalkozni, csak kielégíteni a beteg vágyaimat, amik a saját testem kínzásában nyilvánulnak meg. Legalábbis az esetek többségében.

Lay: Végighallgatva mondandóját, logikusan próbáltam nézni a helyzetet.

- A személyiségzavarok nagy része gyógyítható, Kai – mondtam. Úgy döntöttem felesleges magamban tartani ezt a dolgot, hisz ő más volt, mint a többi beteg. Ő tudta, hogy mi nem stimmel vele, és ez már egy jó útnak számított. – Itt minden azon áll, hogy te meg szeretnél-e gyógyulni. Hogy le szeretnéd-e győzni a gyengébb személyiségedet, úgy igazán. Vagy… – itt ismét kortyoltam egyet a kávémból. – Esetleg te már feladtad a harcot?

Kai: Ezen kijelentésén már muszáj volt elengednem egy gyér, mégis a helyzethez tökéletesen passzoló mosolyt, amellyel kifejeztem minden érzelmemet, amit a témához szavak nélkül kívántam hozzáfűzni.

- Már akkor feladtam, mikor ez az egész még el sem kezdődött – meredtem hosszasan magam elé, majd felébredve rövidke bambulásomból, a különös arcmimikákat használó férfira pillantottam. – Eddig tökéletesen meg voltam elégedve ezzel a kettősséggel, mivel nem voltak különösebb igényeim az életemmel kapcsolatban. Viszont… Ma már el akarom hagyni az egyiket.

Lay: Válaszán bólintottam, és végre úgy éreztem, van remény. Még nincs minden veszve, Kai igenis képes lehet a gyógyulásra… Itt már csak az a kérdés, hogy komolyan akarja-e. Nem rajtam múlik a dolog, hanem rajta, én csak segítek neki.

- Mit szeretnél az élettől? Tegyük fel, hogy az egyik személyiséged eltűnik. Mihez kezdenél? Okos fiú vagy JongIn, nagyon sokra vihetnéd. – kérdeztem, miközben az arcát fürkésztem. Tudtam, hogy nem szívesen beszélt erről, de hálás voltam, hogy mégis megosztott velem néhány információt. Fontosnak találtam a bizalmat, és jó érzéssel töltött el, hogy Kai, felruházott ezzel.

Kai: Hosszasan gondolkoztam kérdésén. Mit szeretnék az élettől? Mihez kezdenék azután, hogy már nincs betegségem? Hogy már nincs mi mögé bújnom? Hogy már ugyanolyan normális ember vagyok, mint a többi? Persze valószínűleg ez nem holnap fog bekövetkezni, mégis muszáj volt elgondolkoznom rajta… Mi akartam lenni gyerekkoromban? Biztosan voltak álmaim, ambícióim, mint a többi embernek… de mik voltak azok?

- Őszintén nem tudom – sóhajtottam hatalmasat, mert tényleg nem emlékeztem, mit szerettem volna, amikor kicsi voltam. – Vagy… – gondolkoztam el egy pillanatra, mivel mintha eszembe jutott volna valami – Amikor még fiatalabb voltam, és élt a húgom, nos… – ekkor rá emeltem eddig az asztallapot vizslató tekintetemet, majd nyelve egy nagyobbat, beszédbe kezdtem. – Volt egy „idilli” álmom, azt hiszem; hatalmas tetőlakással, két kisebb gyerekkel és egy férfival… Emellett még, ha jól emlékszem táncos akartam lenni.

Lay: Végighallgatva a mondandóját, halványan elmosolyodtam. Szép tervek, szép vágyak, pont, mint egy egészséges emberé. De volt egy ok, amiért ez nem válhatott valóra eddig. De jó úton haladunk eddig. Maradjunk is ennél.

- Na és… Mesélj, milyennek képzelted el ezt a házat? – kérdeztem, kíváncsian fürkészve szemeit. Valamiféle régi fájdalmat véltem bennük felfedezni, amitől végig futott a hátamon a hideg. Sajnáltam JongIn-t. Magányos volt, és ez nagyban rontott a helyzetén is. Nem volt lelki támasza. A saját családjára sem számíthatott igazán. Csodálom, hogy még nem adta fel a küzdelmet… Úgy értem, végleg.

Kai: - Mindig szerettem, ezeket a nagyvárosi gettó házakat – nyaltam meg ajkaim szélét, ahogy ujjaimat tördelve néztem mindenfelé, csak éppen Yixing szemeibe nem. Úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek, aki a féltve őrzött titkait készült feltárni egy felnőttnek. Végül is, én is ugyanezt tettem, és ezért lehettem zavarban. – Hatalmas, piros téglás épületnek a legtetején élnék, egy nagy lakásban, tudod tűzlétrával, meg minden ilyen Amcsi cuccal. Klasszikus Amerika hangulata lenne, mint azoknak a béna tumblr lakásoknak annyi különbséggel, hogy ez nem lenne olyan látványtalanul giccses. Hülyén magyarázhatom, de remélem érted, mire akarok kilyukadni.

Lay: Aprót bólintottam, miközben magamban újrajátszottam a hallottakat.

- És… Milyen munkád lenne? – faggatóztam tovább. Szinte fizikai fájdalmat okozott az, hogy minden, amire vágyott, amit elképzelt magának, megvalósíthatatlan a számára. Egy félre siklott élet története, a legszomorúbb dolog, amit valaha hallhat egy pszichológus. Pláne, ha arról a személyről van szó, aki fontos a számunkra. Ahogy végigpásztáztam az arcát, csak még inkább magába szippantott a melankolikus hangulat. Jóképű, életerős fiú ült előttem, aki előtt nagy lehetőségek álltak volna… És nem tudta őket megvalósítani. Fájt. Szó szerint marcangolt belülről ez a tény. De… Éppen ezért voltam ott. Hogy osztozzunk a fájdalmon, hogy fényt találhassunk a vak sötétben… Együtt.

Kai: Kérdésére hatalmasat nyeltem, nem tudva eldönteni, hogy elmondjam-e a férfinak az igazat, vagy hazudjak valamit. Hatalmasat sóhajtva végül amellett döntöttem, hogy őszinte leszek, mert a hazugságaim miatt eddig csak a bokámat ütöttem meg, semmi mást.

- Öhm… – motyogtam legalább magam előtt egy fél percig, nem pillantva az engem kíváncsian vizslató szempárokba. – Izé… Én eléggé sokáig… Khm… Táncos akartam lenni – Feleltem halkan beszélve, még olyan hangerővel, amit orvosom is meghallhatott. Miért éreztem ennyire zavarban magam?

Lay: Válaszára elmosolyodtam, szemeim előtt lebegett, ahogy Kai a színpadon van és táncol. Valahogy teljesen természetesnek hatott a kép. Ő… Oda tartozott. A kávémat kavargatva kicsit eltöprengtem. Tehát JongIn-t érdekli a tánc. Ez új volt, de örültem, mert egy újabb pontot találtam, amire támaszkodhattam.

- Mi az ami megfogott a táncban? – kérdeztem még mindig mosolyogva. Le se tagadhatta volna, hogy feszélyezi őt a téma, de nem akartam másról beszélni. Ha más témát hoznék fel, valószínűleg sokkal rosszabbul érintené, és így is úgy is beszélnie kellene magáról.

Kai: Ujjaimat tördelve, már teljesen feladtam azt a lehetőséget, hogy ejtsük ezt a témát, így inkább megembereltem magam, és rendesen válaszoltam neki, mert ennyit, igazán megérdemelt.

- Szeretem, hogy egyszerű mozdulatokkal ki tudom fejezni magam, szavak meg felesleges locsogás nélkül – mondtam őszintén, miközben az előttem elhelyezkedő asztalt fixíroztam. – Nem olyan nyílt, és szájbarágós mint mondjuk egy színdarab vagy egy dal… A táncnál meg kell érteni a mozdulatokat, az arcmimikát, és látni kell a kitartást, különben nem lehet értékelni. Ezt így nehéz elmagyarázni.

Lay: Szavaira akarva akaratlanul is elmosolyodtam. Úgy tűnt, JongIn valóban szenvedélyesen szeret valamit, és ez csak jó jel lehet. Ha az ember ragaszkodik valamihez, az porrá zúzhatja, megsemmisítheti. De szárnyalhat is tőle, felrepítheti a fellegekbe, boldoggá varázsolhatja a mindennapjait. Néma csend telepedett közénk, csak az arcát fixíroztam, próbáltam a helyébe képzelni magamat. Vajon mi járhat éppen a fejében?

- JongIn én… Szeretném, ha beszélnél nekem a gondolataidról. – tudtam, hogy nagy dolgot kérek, és minden joga meg volt hozzá, hogy visszautasítson. De reméltem, hogy nem teszi.

Kai: Kérésén megdöbbentem. Nem gondoltam volna, hogy tényleg kíváncsi arra, ami a fejemben van. Komolyan tudni akarta a vágyaimat? Ismerni minden ki nem mondott szót, ami napról napra egyre jobban csak gyötört és gyötört? Nehéz volt ezt elhinnem. Muszáj volt valamivel elterelnem a dolgot, vagy legalább húzni az időt, hogy addig se kelljen az agyam kegyetlen játékáról mesélnem neki. Elég volt, hogy mindez engem kergetett az őrületbe.

- Miféle gondolatokra vagy kíváncsi?

Lay: - Mi jár a fejedben, amikor valakit megismersz? Amikor valaki kritizál, amikor valaki megdicsér? Amikor valaki barátságos veled, vagy amikor valaki ellenséges? Amikor reggel felkelsz, és este lefekszel? Kíváncsi vagyok, hogy… Mit érzel olyankor – mondtam. Tudtam, hogy kemény fába vágtam a fejszémet ezúttal, de puhatolóznom kellett, és ha mégis megnyílna előttem, az egy hatalmas előre lépés lenne. De JongIn, pontosan tudtam, hogy nem ilyen ember. Sajnos számítottam rá, hogy erről most nem fog nekem beszélni, de a remény hal meg utoljára, ugyebár. És ahogy Kai-ra néztem, minden porcikám azt kívánta, hogy bár válaszolna.

Kai: Hatalmas sóhajt engedtem ki ajkaim közül, ahogy tenyereimet összedörzsölve gondolkoztam a válaszaimon. Nem szívesen feleltem volna minden kérdésre, de azok után, amit Yixingnél leműveltem, az volt a minimum, hogy legalább egy kis információval megajándékozom a férfit.

- A gondolataim és az érzéseim majdnem mindig semlegesek – tudtam le ennyivel a dolgot, bár éreztem, hogy egy ilyen válasz hallatán, mindent fog tenni, csak éppen békén hagyni nem. De lehet tudat alatt éppen ezt akartam; hogy foglalkozzon velem, hogy ne érezzem magamat egy örökre bezárt könyvnek. Lehet azt szerettem volna, ha belém olvas, ha megtudja a titkaimat, ha megismeri a gondolataimat… mégsem éreztem a helyzetet biztonságosnak.

Lay: Már kihűt az italom, mire ismét odáig jutottam, hogy megszólalok. Nehéz volt. Nehéz volt megálljt parancsolni az eszem azon részének, amelyik szinte sikoltozott Kai-ért. Hiába próbáltam magamban elnyomni a felesleges gondolatokat, mégis csak utat tört magának a tény, hogy JongIn ezzel tulajdonképpen arra is célozhatott, hogy a mi együttlétünk is csak semlegesnek számított. Így már sokkalta logikusabbnak tűnt, hogy utánam mással is hempergett. A gond viszont csak az volt, hogy nekem jelentett is valamit az a bizonyos dolog. Utáltam ezt, hogy felnőtt férfi létemre saját magammal kellett harcolnom, pedig sokkal kényelmesebb lenne mindenkinek, ha csak elfelejteném az egészet.

- Értem. – ennyit tudtam csak kinyögni, de már ez is meghaladta a képességeimet.

Kai: A kettőnk közt beállt csend egyenesen elszakította a gerincemet egyben tartó kötelet, mely eddig a menedéket jelentette nekem. Már ez sem volt. Láttam Yixing tekintetében, hogy mennyi minden kavargott benne rólam, rólunk, az egész elfuserált helyzetről, ami az utóbbi időben állt be. Nem szerettem volna fájdalmat okozni neki, kétségek közé taszítani, hogy akkor most az iránta érzett érzelmeim tiszták-e vagy sem… Mondjuk erre én sem tudtam a választ. Teljesen össze voltam zavarodva, majdnem minden értelemben. És erre csak egy lapáttal rátett az, hogy amint kinéztem az ablakon, egy ismerőst pillantottam meg.

 Bőre kreolos volt, ajkai vastagon pihentek, gyönyörű barna szemei pedig elképedten meredtek rám, mintha egy régen meghalt, lélektelen emberrel nézett volna farkasszemet. Egyszerűen nem tudtam másra koncentrálni, csak és kizárólag rá…

 Egyszeriben eltűnt látókörömből, mely egyszerre rémisztet meg s töltött el kellemes, meleg érzéssel. Sajnos az utóbbi hamar szertefoszlott bennem, mikor a kávézó ajtaján láttam bejönni őt, idegesen villogó íriszekkel, gyilkolásra készen állva. Ha nem én lettem volna, látványos remegésbe kezdek, annyira rémisztő volt, az amúgy kedves külleme.

- Helló Kai – köszönt mézédes hangon, mellyel akár a torkomat is elvághatta volna. A velem szemben ülő orvos a váratlanul érkezett vendégünkre emelte tekintetét, miközben én elképedve rebegtem magam előtt, akár egy idióta.

- Taemin?

 A kérdés kicsúszott, a pofon pedig elkapott.

14. rész

Kai: Furcsán éreztem magam. Kifejezetten… rosszul. Szexuálisan tökéletesen ki voltam elégülve – már amennyire én ki lehetek – viszont volt valami probléma. Bennem, pont a szívem helyén. Szorított, úgy éreztem képes lennék megfulladni a testemben tomboló különös érzelmektől, melyek belülről kezdtek felemészteni. Bűntudatom lenne? De mitől? Hiszen nem tettem semmi olyat, amiért így kellene éreznem magam… vagy mégis? Miért… Mégis miért akarok elmenekülni?

 Lassan keltem fel az ágyból, teljesen mocskosan néztem végig magamon, s ahogy ujjaimat a hasfalamon pihenő, ragacsos váladékra emeltem, úgy éreztem, menten kihányom a belem a saját gusztustalan viselkedésemtől. De mit tettem, hogy így érzem magam?

Lay: A nappaliba érve összeszedtem a szükséges dolgokat, majd a szobába érve, csak leraktam őket az ágy mellé, majd távoztam is. Volt egy kis elintéznivalóm, ami azt illeti. Vissza menve a nappaliba kényelembe helyzetem magamat a garnitúrán, majd bekapcsolva a laptopomat amit idő közben magamhoz vettem, megnyitottam az e-mailjeimet. Sokuk csak hirdetés volt, felesleges szenny, ám voltak nagyon lényegesek is közöttük. Elő véve az olvasószemüvegemet, ideje volt neki látnom a munkának. Egy naplót kellett, hogy vezessek Kai-ról, és arról, hogy mutat-e valami fejlődést. Ami azt illeti, mutatott. Hiszen megnyílt valamennyire, és elmondta azt, amire elsősorban kíváncsi voltam. És ez pont elég volt egyelőre. Nem akartam siettetni, úgy kellett haladnunk, olyan tempóban, ami neki kényelmes volt.

Kai: Számba kell vennem mindent, ami miatt így érezhetem magamat. Lefeküdtem Yixinggel, közben elmondta, hogy szeret, majd végeztünk. Ennyi történt, semmi több, bennem mégis van valami, ami úgy motoszkál szerveim között, mintha készülne kitörni. Rosszul vagyok. Nem fizikailag… csupán nem érzek magamban erőt. Illetve, van ebben erő, sőt a vágyaim valami olyasmi sugallnak, hogy mennem kell… el kell mennem valahova. Levegőre van szükségem, térre, szórakozásra… valami másra. El kell szöknöm innen. Hogy csinálhatnám?

Lay: Nagyon fáradt voltam, nehezen tudtam koncentrálni. Úgy éreztem a kötelek kicsúsztak a kezeim közül, és teljesen elvesztettem az irányítást a saját életemben. Talán igaza volt Tao-nak. Vissza kéne mennem Kínába, talán ott új életet kezdhetnék, valami jobbat, valami mást. De az volt a probléma, hogy én teljesen meg voltam elégedve a mostani életemmel is, akármilyen rossz is volt ez az időszak. Begépelve az űrlapba a maradék információt, egyszerűen csak lekapcsoltam a gépet, és úgy ahogy voltam eldőltem a kanapén. Lecsukva szemhéjaimat, csak az a gondolat motoszkált a fejemben, hogy egy kicsit pihennem kell, majd utána mindent rendbe hozok. Csakhogy idő közben elnyomott az álom.

Kai: Mielőtt még felvettem volna a tiszta ruhákat, amiket Yixing adott nekem, kiosontam a fürdőszobába és lezuhanyoztam. Kiélveztem, ahogy a forró víz kényeztette a bőrömet, ahogy a tusfürdő lemosta rólam a piszkot, majd miután végeztem, megdöbbenve konstatáltam, hogy orvosom egyetlen egy szóval sem illette cselekedeteimet. De nem csak az enyémeket nem, a férfi semmiféle hangra nem reagált, így gyanakodva lementem hozzá a nappaliba, ahol az igazak álmád aludta, olyan ártatlan módon, akár egy kisgyerek. Látványán elmosolyodtam, ám szívembe ismételten hirtelen fájdalom nyílalt; el kell mennem. Egyszerűen, muszáj volt elmenekülnöm abból a házból, beszélnem kellett valakivel. Gyorsan Yixingre kaptam tekintetemet, majd az órára emeltem azt; viszonylag késő volt, elég minimális volt a lehetősége annak, hogy a férfi idő előtt fog felébredni, így nem törődve a kockázattal, gyorsan felöltöztem, s ugyanazon az úton távoztam a lakásból, mint néhány nappal ezelőtt, azon a bizonyos éjjelen.

 Elszántan tettem egyik lábamat a másik után, olyan gondolatokkal fejemben, amik képesek lettek volna meggyilkolni engem. Sietnem kellett, mivel baromi hideg volt, és még otthon akartam találni őt, annak érdekében, hogy beszélhessünk. Hallani akartam a hangját, mindent el akartam neki mondani és azt szerettem volna, ha segít nekem; egykoron mindig megtette így reméltem, hogy ez évekkel később sem változott meg.

 Megálltam ablaka alatt, majd egy kavicsot megragadva, az üveghez hajítottam azt. Nem kellett sokat várnom, alig néhány másodperccel később a nyílászáró kinyílt, és egy gyönyörű férfi hajolt ki rajta, aranyos elálló fülekkel, s meglepődött pillantásokkal.

- Jongin? – motyogta maga előtt nevemet, amit még viszonylag távol állva tőle is, tökéletesen hallottam. – Ne mozdulj, lemegyek! – felelte rögtön, majd becsukta az ablakot, és pár perc eltelte után, már ott állt velem szemben, egy kabáttal kezében, melyet rám terített. – Mit keresel itt ilyenkor? Nem az orvosodnál vagy elzárva?

- Beszélnem kell veled – néztem hosszasan szemeibe, s valószínűleg egykori legjobb barátom érzékelte komolyságot hangomban, így aprót bólintva invitált be hajlékába. Ott leültetett, kezembe nyomott egy forró teát, majd mellém helyezkedve tette kezét combomra, s úgy kérdezett a közepébe. Én pedig kitálaltam neki.

- Lefeküdtem az orvosommal – sóhajtottam halkan, nem nézve a fiúra. Egyelőre semmiféle új reakciót nem váltottam ki belőle a szokásos megdöbbenésen kívül. Nem üvöltözött, nem hordott el mindennek, egyszerűen csak csendben lesokkolódott. – Megcsókoltam, még az intézetben, mielőtt találkoztam volna veled, aztán a rohamom után ugye hozzákerültem, ahol többször is lefeküdtünk egymással.

- Ez már megtörtént, mikor felhívtalak? – kérdezte halkan, hangjában megbúvó félelemmel. Válaszul bólintottam, majd könnyeimet visszafogva, próbáltam ismételten beszélni.

- Nem sokkal utána – sóhajtottam, nyelve egy hatalmasat. Muszáj volt neki mindent elmondanom, még ha ezzel fájdalmat is okozok neki. – És… azt hiszem beleszerettem.

- Akkor minek találkoztál velem? – csattant fel kissé indulatosan; komolyan megsértettem az érzéseit, ezt tudtam jól, de még nem volt vége a mesémnek. – Miért hagytad, hogy megcsókoljalak, mikor nem is engem, hanem az orvosodat szereted?

- Mert szeretlek – mondtam ki hirtelen ezeket a szavakat, melyek elnémították a fiút. Különös volt, hogy nála ilyen egyszerűen kiejtettem ezt a szót, mikor Yixingnél minderre nem volt képes. Ennek jelentenie kellene valamit? – Amióta csak ismerlek, szerelmes vagyok beléd, és teljesen összezavart a találkozásunk, mert végre rájöttem, hogy nem viszonzatlan ez a dolog. Viszont ott van az orvosom is…

- Remélem tudod, hogy választanod kell kettőnk között!

- Igen, és ezt egyszer már meg is tettem, de… Nem működött. Úgy érzem az érzéseim kétfelé vannak szakadva, mert más, amikor vele és amikor veled vagyok. Sikerült meghoznom a döntést, amikor a szadista vágyaim és személyiségem volt felülkerekedve a másikon, de az, amelyik a mazochizmust részesíti előnyben, az veled akar lenni. A betegségem kijátssza az érzéseimet, ezt pedig nem akarom. Nem akarok egyszerre két férfit szeretni; dönteni szeretnék, de nem megy. Képtelen vagyok rá Chanyeol, és szükségem van a segítségedre…

- Nem tudok erre mit mondani – rázta meg tehetetlenül fejét, ahogy könnyes szemeit enyéimbe fúrta. – Maradj Yixinggel, ha vele vagy boldog, vagy legyél velem, ha mellettem jobban érzed magad. Ezt neked kell tudnod. Viszont, ha képtelen vagy átlag emberekhez méltó döntést hozni, az lenne a legjobb, ha mindkettőnket elhagynál. Mindnyájunk érdekében.

- De nem megy – döntöttem fejemet mellkasába, ahogy szabadon engedtem könnyeimet, melyek beleivódtak a fiú felsőjébe.

- Nézd Jongin, én szeretlek! – Hatalmasat dobbant a szívem, ahogy mindezt kimondta. – Szeretlek, amióta csak ismerlek, de beszari voltam ezt elmondani neked. És most, hogy itt vagy velem, és ezzel a problémával jöttél el hozzám, önző mód ki merem mondani: Azt akarom, hogy velem legyél!

***

Lay: Reggel furcsán ébredtem. Valami oknál fogva minden porcikám sajgott, és koszosnak éreztem magam. Beletelt néhány percbe mire összeszedtem magam, és bevánszorogtam a fürdőszobába. Jól esett lezuhanyozni, de mintha a valódi mocskot nem tudtam volna lemosni magamról. Sóhajtva vonultam le ezután a konyhába, egy szál alsóban, hogy egy bögre kávé után, belevághassak a napba. Először is JongIn-nak kellett megtartanom a kezelést, majd miután hozzá jön a tanárnő, nekem be kell mennem Yuna-hoz. Valószínűleg egész nap el leszek, de a leglehangolóbb talán az volt, hogy nem a munka miatt. MinJi-vel kellett találkoznom. Kicsit rossz érzéssel töltött el, hogy ennyire nagy tehernek tartottam a barátnőmet, holott igazából semmi okom nem lett volna rá. Beindítva a kávéfőző gépet, a szobámba indultam.

- JongIn te kérsz… – nyitottam be az ajtón, ám a helyiség üres volt.

Kai: Beszélgetésünk néma öleléssé forrt össze, melyből később hosszadalmas csókok lettek, amik egyszerűen elfeledtették velem akkori helyzetemet. Elfelejtettem a bűntudatomat, a kétségeimet, de egy pillanatra még Yixinget és a vele együtt töltött időt is. Egyszerűen csak Chanyeol kedves nyelvjátékára bírtam koncentrálni, melyek gyomromat a görcsök kisebb tengerébe taszították, miközben az időnként levegőért kapkodó férfi, ajkaimra suttogta szavait: „Szeretlek” – mondta mindig, majd ismételten megcsókolt. Olyannyira elbódította elmémet minden egyes mozdulata, hogy engedtem neki; lefeküdtem aznap éjszaka Chanyeollal. És nem, egyáltalán nem bántam meg, mert kívántam őt, akartam és egy bizonyos részem biztos volt abban, hogy szerelmes vagyok ebbe a férfiba. De a másik… annak fogalma sem volt arról, mit kellene éreznie.

 Reggel a colos karjai közt ébredtem, tündérmesékbe illő keretek között; az ablakon a napsütés lágy fénye cirógatta arcomat, ahogy csupasz testem az idősebbéhez simult, ki a mocorgásomra kezdte kinyitogatni szemeit, miközben kint a madarak csiripeltek. Akár egy rohadt filmben komolyan, de jól esett a férfival lenni. A baj már csak az volt, hogy reggel kilenckor Yixing már kurvára ébren van és én kurvára nem vagyok ott, ahol lennem kellene!

Lay: A szívem hevesen kezdett kalapálni a mellkasomban, ahogy egyre ment fel bennem a pumpa. Mégis hova tűnhetett? Miért ment el egyáltalán? Idegesen kezdtem átkutatni a házat, benézve minden szobába, minden szekrénybe, de sehol semmi. Eltűnt. Kim JongIn eltűnt. A hátamat a falnak vetve csúsztam a földre, kezeimmel a hajamba túrva, füleimben hallottam, ahogy lüktet a vérem. Értesítenem kellene a rendőrséget. Pontosan tudtam. De ha kiderülne, hogy hagytam, hogy Kai megszökjön, biztosan elveszíteném őt. Hát még akkor, ha rákérdeznek a szökés okára. Az elmúlt időben először nehezedett teljes súlyával a vállaimra a tetteim következményei, ami túl nehéznek bizonyult. Hallottam, ahogy a kávéfőző sípol, de nem nagyon foglalkoztam vele. Rossz előérzetem támadt. Nagyon reméltem, hogy JongIn-nak nem esett semmi baja. Azt… Nem tudnám elviselni. A bűntudat túl fájdalmas lenne. Lehunytam a szemeimet, igyekeztem kizárni a külvilágot. Higgadtnak kellett maradnom. Ha pedig estig nem jelentkezik… Nem lesz más választásom. Értesítenem kell a hatóságot.

Kai: Sietősen másztam ki a férfi karjai közül, miközben szemeimmel szanaszét hajított ruháimat keresgéltem. Bevallom őszintén, sosem hittem volna, hogy Chanyeollal majd ilyen lesz az első alkalom, de nagyon tetszett; akaratos volt, kissé erőszakos, mégis gyengéd, és rendkívül törődő. Pont olyan, mint a valóságban, és ezt imádtam benne, viszont akkor nem nagyon volt időm ezzel foglalkozni, mert valószínűleg Yixing már észrevette, hogy eltűntem, és rohadt ideges lehet. Jesszusom, hogy lehettem ennyire hülye?!

- Hova mész? – kérdezte felkönyökölve a továbbra is meztelen férfi, ahogy már felöltözött lényemet vizslatta.

- Muszáj visszamennem az orvosomhoz – feleltem, összevissza kapkodva. – Tuti nagyon aggódik értem.

- Nem kellett volna itt tartanom téged – ült fel nagy nehezen, miközben beletúrt koromfekete hajába. Felsőteste láttán, beharaptam alsó ajkaimat, elvégre Chanyeol tökéletes volt. – De remélem, legalább nem okoztam csalódást.

- Dehogy – mosolyodtam el, ahogy az éjszaka történtekre visszagondoltam. Ami azt illette… Chanyeol nagyon is jó volt. – Viszont már tényleg mennem kell.

- És sikerült döntened? – kérdezte óvatosan pillantva szemeimbe, de ahogy meglátta tanácstalan arcomat, gyorsan folytatta. – Szeretlek, oké? És igen, tegnap azt mondtam, hogy szeretném, ha velem lennél, de igazából azt akarom, hogy azzal légy, akivel te akarsz! Ha ez én vagyok, akkor köszönöm, ha viszont nem, akkor pedig sok boldogságot kívánok neked.

- Még nem tudom, mit akarok Chanyeol – sóhajtottam halkan, már indulásra készen.

- Majd rájössz – mosolygott rám bíztatóan. – Csak kérlek mindenképpen szólj, ha véglegesen meghoztad a döntésed. – Ígérően bólintottam, majd eltűntem a férfi lakásáról, sietve, hogy elérhessek Yixingig. Istenem, add, hogy nem fog megölni!

 Viszonylag hamar a házához értem, s nem tökölve visszamásztam, egyenesen a szobája ablakáig, melyet kinyitottam, s egyszerűen bementem rajta. Halk neszre lettem figyelmes, majd alig két pillanattal később orvosom rontott be a szobába, olyan szemekkel vizslatva, hogy éreztem, aznapra már nem lesz meg a gerincem.

Lay: Ahogy mocorgást hallottam körülbelül egy fél óra múlva a hálószoba felől, olimpikonokat megszégyenítő gyorsasággal rontottam be az ajtón, majd ahogy megláttam Kai-t, aki éppen a párkányról tornázta le magát a szobába, az ajtófélfának dőlve, karba tett kézzel, vészjósló nyugodtsággal kezdtem méregetni a betegemet. Kedvem támadt volna ordítozni, számon kérni őt, bezárni egy szekrénybe, magamhoz ölelni és zokogni a vállán. De miért tettem volna ezeket? Ami azt illeti, biztos voltam benne, hogy nem most szökött ki először. Az a precizitás, a már kitapasztalt mozgása, nagyban árulkodott erről. Percekig csak álltunk, némán figyelve egymást, s bár nem kiabáltam, és a tekintetem is nyugodtságról árulkodott, a homlokomon lüktető ér, valószínűleg már leleplezett. Végül csalódottan felsóhajtottam, és csak becsukva magam mögött az ajtót ott hagytam. Ami azt illeti, nem volt kedvem ehhez. Nem akartam vele összeveszni, de tudnia kellett hol a határ. Azt hiszem, talán mégsem én vagyok a megfelelő szakember hozzá.

Kai: Legnagyobb meglepetésemre a férfi nem kezdett el ordibálni, nem szidott le, nem kért számon, de nem is szólt hozzám. Egyszerűen csak a csalódott szemeinek látványába taszított, ami jobban égette mellkasomat, mintha puszta szavaival akart volna a földbe döngölni. De megérdemeltem. Eljátszottam a bizalmát, és kihasználtam a szerelemét, és akármennyire is foghattam volna a betegségemre, nem arra akartam. Ez már régen több volt egy szimpla pszichológia problémánál, mivel két ember érzéseivel is úgy játszadoztam, mint macska a zsinór végével.

 Határozottan indultam meg orvosom után, nem törődve azzal, hogy hallani sem akar felőlem. Tudnia kellett, tudnia kellett mindenről, épp úgy, mint Chanyeolnak; joga volt emiatt meggyűlölni, elhordani mindennek, de… legalább megértett volna engem. Vagy legalábbis esélyt adhatott volna magának erre.

- Yixing! – kiáltottam utána, mire a monoton módon sétáló férfi megtorpant, majd lassan szembefordult velem. – Sajnálom. Igen, tudom, hogy kihasználtalak, tudom, hogy eljátszottam a bizalmad és hogy valószínűleg ezzel az egésszel hatalmas bajba kevertelek, de csak öt percet adj arra, hogy megmagyarázhassam. Utána elküldhetsz a fenébe, vagy vissza az intézetbe… csak hadd beszéljek!

Lay: Mielőtt szembe fordulhattam volna Kai-al, egy gondterhelt sóhaj kíséretében, megdörzsöltem a halántékomat. Ha így folytatom, tuti migrénes leszek.

- JongIn, egyedül rád tartozik, hogy mit csinálsz. Nem kell elszámolnod nekem, sem magyarázkodni – mondtam, kerülve a tekintetét. – Nem szeretném hallani a magyarázatot. Nem, mert… Túl gyáva vagyok hozzá – mondtam, végre felvéve vele a szemkontaktust. – Arra kérlek kímélj meg ettől. Hadd ringassam magamat abban az álomban, hogy csak a sarki közértbe ugrottál le, vagy bánom is én… Bármit, csak ne a valóságot! – mondtam, azzal meg sem várva a reakcióját faképnél hagytam. A nappaliba érve felkaptam a szertehagyott ruháimat, majd nem törődve mással, elindultam az intézetbe. Igaz, még lett volna időm, és JongIn tanárnőjével is foglalkoznom kellett volna, azonban gyerekes módon, inkább elfutottam a problémáim elől. Meg amúgy is… Minek kellett volna tovább ellenőrizgetnem Kai-t? Ha akar, úgyis el tud menni, akármikor.

Kai: Nem akartam megkímélni. Azt akartam, hogy tudja, mit tettem, hogy tudja, hogy éreztem magam, és hogy tudja, nem csak az ő érzéseivel játszottam olyan kegyetlen módon. Éveken keresztül szenvedtem és a mai napig szenvedek az agyam gonosz tréfáival, melyeknek következményeit a sírig fogom cipelni, és nem akarja hallani mindennek okát? Az orvosom volt bassza meg, és a férfi, akivel talán le akartam élni az életem! Én ezt a viselkedést, nem akartam elfogadni.

 Makacsul utána indultam. Tudtam, hogy gyalog indult el az autójáig, így még volt időm utolérni őt, és mindent elmondani neki. Nagy nehezen utolértem sietős alakját, majd megragadtam karjánál fogva, s figyeltem meglepett arcát, ahogy ijedten fordult vissza. Nem finomkodhattam, rögtön a dolgok közepébe kellett vágnom, hogy még véletlenül se tudjon ellenkezni!

- Szeretlek!

Lay: Lehet, hogy bunkónak tűntem, de akkor ott, nevetésben törtem ki. Nevettem, hosszasan, még a könnyeim is kicsordultak. Nem rajta, természetesen. Csak ez az egész helyzet olyan nevetséges volt, olyan abszurd, olyan hihetetlen. Komoly tekintetét látva azonban, lassan elcsendesedtem. Nem lehetne így viselkednem, de már annyi szabályt áthágtam, eggyel több vagy kevesebb nem oszt, nem szoroz. Karba tett kézzel dőltem a kocsi oldalának, fejemet oldalra döntve.

- Három perced van - mondtam, habár nem igazán lett volna jogom így kiakadni rajta. Én sem végeztem normálisan a munkámat vele, és nagy valószínűséggel, erről az egész afférról, java részt én tehettem. Hiszen Kai beteg volt. Nekem pedig segítenem kellett volna neki, nem pedig szerelmet vallani, és összeszűrni vele a kibaszott levet.

Kai: Kissé meglepett hangos kacagása, de nem tántorodtam el  afelől, hogy tényleg mindent elmondok neki, így megvártam, míg csendben maradt, és hagyta, hogy belekezdhessek eléggé hosszadalmas mesémbe. Az már csak hab volt a tortán, hogy a dívás kiállás baromi szexin állt rajta, de akkor nem igen volt időm ezzel foglalkozni.

- Az lesz a legjobb, ha belevágok a közepébe – sóhajtottam egyet, majd óvatosan tincseim közé fűztem ujjaimat, s úgy figyeltem a várakozó orvost. – Lefeküdtem valakivel! A neve Park Chanyeol, valószínűleg ismered, mert ott dolgozik az intézetben. Tegnap este elmentem hozzá, mert az utóbbi időben teljesen tanácstalan vagyok, mivel… mindkettőtöket szeretlek. Őt már gyerekkorom óta, mivel a legjobb barátom volt, és mindig mellettem állt, aztán az egyik éjszaka, amikor szintén kiszöktem tőled, közölte, hogy ő is szeret. De akkor már ismertelek téged, már lefeküdtünk és legszebb az egészben az, hogy másnap megígértem neked, hogy melletted maradok. De aztán tegnap, miután elaludtál úgy éreztem el kell mennem, így kerültem hozzá és rájöttem arra, amiről tegnap neki is beszéltem – sóhajtottam egy hatalmasat majd közelebb lépve hozzá, komolyan a szemeibe meredtem. – Meséltem neked a hasadt személyiségemről, nem? Az egyik téged szeret, a másik Chanyeolt.

Lay: Homlokráncolva próbáltam összeszedni a gondolataimat azok után, amiket hallottam. Néhány pillanat múlva kinyitottam a kocsiajtót, és mielőtt beülhettem volna, komoly arckifejezéssel néztem a szemeibe.

- Ma visszamondok mindent. Az intézetbeli teendőimet, az óráidat. Azt hiszem nem finomkodhatok tovább a kezelést illetőleg, ha változást szeretnénk elérni. Úgyhogy ülj be a kocsiba! – mondtam, majd elhelyezkedve a kormány mögött, vártam, hogy csatlakozzon. Szokatlanul gyorsan teljesítette ezúttal a kérésemet, bár valószínűleg azért, mert bűntudata lehetett. – Nézd Kai! Azt hiszem egy időre… Be kell fejeznünk ezt a kis affért kettőnk között, hogy arra fordíthassunk figyelmet, amire valóban kellene. És ebben nem lehet több mint orvos-beteg közti kapcsolat. Tudom, hogy főleg ez rám vonatkozik, de… Úgy gondolom neked is van némi beleszólásod a dologba. Ami pedig Chanyeolt illeti… Én nem szeretném, hogy találkozz vele. Persze nem tilthatom neked meg, hogy mit tegyél és kivel, és ha te úgy látod jónak, hogy az ő társaságát keresed, ám legyen. Viszont hogyha nem sikerül megtartani a köztünk lévő távolságot… Attól tartok el kell, hogy búcsúzzunk egymástól – mondtam, majd az útra pillantva, beindítottam a motort. – Ettől függetlenül Kai… Az érzéseim nem változnak meg.

Kai: - Ahogy az enyéim sem – válaszoltam halkan, ahogy szépen lassan hátradőltem az ülésen, hagyva hogy annak kényelme magába szippantson. – Szeretlek, és ez valószínűleg nem fog megváltozni, de őt is szeretem, és megértem, ha el akarsz tiltani tőle. Nem tudom kontrollálni magam, ahogy az ösztöneimet és az érzéseimet sem, így nem tudok biztosra ígérni neked semmit sem, de megpróbálkozom vele. Ha akarod, viselkedhetek úgy, mint a megismerkedésünk legelső napján, de ha szeretnéd, maradhatok ilyen is. Minden csak egy szavadba kerül, Yixing. 

13. rész

Lay: Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, gondterhelten fújtam ki a tüdőmben maradt levegőt. Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdhetnék. Az intézet el akar küldeni Kínába. El Kai-tól. El az életemtől. Ordítani akartam, de fölöslegesnek bizonyult. Egy nagy csésze, gőzölgő eper tea; erre volt akkor szükségem. Szomorkásan mosolyogva mentem, hogy behívjam JongIn-t. Igyekeztem azt mutatni, hogy minden rendben van, és nagyon reménykedtem benne, hogy nem fog rákérdezni. Ha megtenné, félek összetörnék. Hiszen amíg nem adok neki hangot, nem létezik. Még nem akartam szembe nézni a valósággal.

Kai: Némán ültem a szomszédos szoba ágyán, ahogy hallgattam, Yixing miképpen lép egyre közelebb az ajtóhoz. Valószínűleg nem tudta, hogy mindent hallottam, de ezen a „problémán” könnyedén segíteni tudtam; mikor keserű mosollyal arcán nyitott be hozzám, megpróbálva minden érzelmét elrejteni, képtelen voltam szó nélkül hagyni az előbb történteket.

- Yixing – suttogtam halkan nevét, miközben lassan feltápászkodtam és elé álltam. – Ha el kell menned, menj! Én nem tartalak vissza.

 Láttam orvosom arcán a teljes döbbenetet, de nem tudtam foglalkozni vele. Voltak bennem kételyek, kérdések és ki nem mondott érzéseket, de jobbnak láttam, ha mindezt egy időre magamba fojtom; csak az ő érdekében.

Lay: Nem szóltam semmit. Csak álltam, várva valamire, ami én sem tudtam, hogy mi lehet. Ő is azt akarná, hogy elmenjek? Valójában nem is igazán izgatja a dolog, nem igaz? Miért is izgatná… Ő a betegem volt, akit meg kellett volna gyógyítanom. Ehelyett viszonyt kezdtem vele, valamilyen szinten kötődtem már hozzá. Nem lett volna szabad. Kettőnk közül, nekem kellett volna az előrelátóbbnak lennem. De hibáztam, ezzel a saját és Kai életét is megbélyegezve. Most pedig itt volt a lehetőség: visszamenni Kínába. Új életet kezdeni, a legjobbak közé kerülni, embereken segíteni. De… Mindig ott lenne bennem a gondolat, hogy Kai-on nem segítettem, pedig fogadalmat tettem. Nem hagyhattam magára, ha ez neki nem is annyira számított.

- Nem megyek sehova. - mondtam végül a szokottnál sokkal hidegebb hangon, tekintetemet JongIn-éba fúrva.

Kai: Aprót bólintottam, jelezve, hogy felfogtam szavait. Ahogy kissé távolságtartó íriszeibe pillantottam, azon kezdtem el gondolkodni, vajon mennyire esett neki rosszul mindaz, amit mondtam. Valószínűleg nem repesett az örömtől, hogy konkrétan azt mondtam neki, nem állítom meg, de reménykedtem abban, hogy felnőtt férfiként értelmezni tudja szavaimat. Mondjuk Yixing tipikusan egy hősszerelmes alkat volt, és számítottam arra is, hogy megbántottam szavaimmal. Vissza kellett volna tartanom? Nem az én stílusom a küzdés.

 Ahogy arcát vizslattam, tisztes távolságból kémlelve tökéletes megjelenését, hirtelen mintha a szervezetem megremegett volna. Igen, határozottan megfordult testemben a gyomrom, a lábam remegni kezdett az ágyékom pedig… Oh, csak ezt ne! Ne, ne, ne, ne, kérlek csak most ne! Miért pont ma? Miért pont abban a pillanatban?

- Baszki – sóhajtottam hangosan, majd kikerülve meglepődött ábrázatú orvosomat, a fürdőbe siettem, s bezárkóztam oda. Miért most kellett előjönnie?

Lay: Nem értettem mi üthetett a Kölyökbe. Azt hiszem egy kicsit bántott az, ahogy a helyzethez viszonyult. Jobb ötlet híján a konyhába siettem, hogy megcsináljam magamnak a teát. Ami azt illeti, próbáltam semleges maradni, nem gondolni az elmúlt óra eseményeire. Le kellett pakolnom a súlyt a vállaimról egy kis időre, ami átmenetileg sikerülhet is, mert pszichológusként ez egy alapvető feltétele annak, hogy segíteni tudjak másokon. Ahogy felforrt a víz, lassított felvételként öntöttem rá a teafűre, és egy tálcára rakva a csészét, bevittem a nappaliba.

Kai: Bassza meg, hogy ennek is most kell előjönnie, pont akkor, amikor Yixing mellett szeretnék lenni, hogy… Miért is? Szüksége volt egyáltalán a társaságomra? Ne kérdezz már baromságokat Kim Jongin, naná, hogy szeretette volna, ha vele vagy! Ez a lényege egy párkapcsolatnak, nem? Ezt nevezhetem egyáltalán annak, vagy ez csupán egy egyszerű kis affér? Aish, elvégre mondta, hogy szeret. Mégsem érzem úgy, mintha hatalmas szerelemben lennék.

 De elsősorban akkor a jelenlegi problémámat akartam lerendezni, ami nagyban ágaskodott a lábaim között. Rohadt szexuális túlfűtöttség; valamikor csak úgy rám jön, teljesen függetlenül a helyzettől vagy annak komolyságától. Ezért történt az, hogy még ilyen szituációban is képes voltam felizgulni, ami jellemző volt erre a geci betegségre.

 Bezárkózva a fürdőszobába, lassan letoltam magamról nadrágomat, majd nyugodtan kezelésbe vettem a kicsi Kai-t, megpróbálva a lehető leggyorsabban lerendezni a dolgot. Ám hiába mozgattam ujjaimat hosszomon, hiába húzogattam péniszemen a bőrt, semmi hatást nem értem el vele; valami másra volt szükségem. Jobban mondva, valaki másra. Lett volna jogom ezt kérni tőle? Valószínűleg nem, ezért nem is próbálkoztam, inkább szerettem volna a megszokott módszerekkel lerendezni merevedésemet, amikor hirtelen kopogás ütötte meg fülemet, amely a fürdő ajtajától származott.

Lay: Miközben ittam a teát azon gondolkodtam, hogy mit kezdjek a MinJi-vel való kapcsolatommal. Nem folytathattuk, ez egyértelmű volt. Azért egy kicsit rosszul esett, hiába voltam ugyanolyan bűnös a dologban, mint ő. Lassan ittam az italom, hamar ki is hűlt. Túl sokat agyalok a dolgokon. Talán csak hagynom kellene, hogy történjen, aminek történnie kell. Viszont kezdett furcsa lenni, hogy Kai azóta is a fürdőszobába volt zárkózva. Rögtön a legrosszabbra gondolva, idegesen indultam el a fürdőhöz, hogy annak ajtaján bekopogtathassak.

- JongIn, minden rendben? – kérdeztem, de mivel választ nem kaptam, ismét kopogtatni kezdtem. – Kai, hallasz?! – megint semmi válasz. Baszki… Nem nyithatok csak úgy rá de, mi van ha… – Most… Bemegyek.

Kai: Mihelyst meghallottam dörömbölését, igyekeztem minél gyorsabban magamra húzni a textilt, nehogy már olyan állapotban találjon rám Yixing. Oké, lefeküdtünk meg minden, de rohadt kellemetlen lett volna, ha éppen maszturbálás közben nyit rám. Orvos volt, mindent látott már, amit látnia kellett, de nem szerettem volna, ha úgy talál rám… Jesszusom, mikor lettem ilyen szemérmes? Ahogy nadrágomra emeltem pillantásom, elhúztam számat; még így is kurva látványos volt a kicsi Jongin ágaskodása, aminek hála, egy különös ötlet suhant át elmémen. Mi lenne ha…?

- Akadt egy kis probléma – fordultam a férfi felé keserű mosollyal arcomon, aki időközben benyitott hozzám, s végigvezette tekintetét testemen, amikor is megakadtak szemei ágyékomnál. Yixing beharapta alsóajkait, miközben fixírozta élénken felálló férfiasságomat.

Lay: Próbáltam elkapni a tekintetem, mely akaratom ellenére is arra a pontra vándorolt. Ó baszki. Azt hiszem még egy komoly problémával találtuk magunk szembe. Bár ez átmeneti… Mégis…

- Izé… Akkor hagylak is vagy… – nyeltem egyet, ahogy a másik lehetőségre gondoltam. – Segítsek? – Ahogy a szavak elhagyták ajkaimat a szívem egy hatalmasat dobbant. Nem az én asztalom volt a szemérmetlenség, azt hiszem. Ráadásul a mostani időszak, mindkettőnk számára kritikus, erre én, a nagy okos Zhang Yixing, szexuális szolgáltatást kínálok neki, megint. Hát én sem vagyok normális.

Kai: Mihelyst meghallottam kérdését, automatikusan mosolyodtam el a férfi zavarán, amit szemérmetlen mondata okozott. Nem is várva tovább, megragadtam felsőjénél fogva, s párnáit ajkaimra húztam, úgy ízlelve meg édes, elmémet teljesen elbódító ízét. Hevesen csókoltam őt, testét a falnak nyomtam, majd felsőjét feljebb tűrve, hideg ujjaimmal hasfalát kezdtem cirógatni, amely jóleső nyögést csalt ki a fiatal orvosból. Elmosolyodtam kiszolgáltatott állapotán, majd nem gondolva a következményekre, csípőmet övének nyomtam, mire ráharapott ajkaimra.

Lay: Felocsúdni sem volt időm, ahogy Kai ajkaimra hajolt, szenvedélyes játékba hívva nyelvemet. És ki vagyok én, hogy ellenálljak? Készségesen viszonoztam az egyre hevesebb csókot, amikor hirtelen az enyémhez nyomta a csípőjét. A hirtelen előtörő kéjes nyögés elfojtása érdekében, alsó ajkába haraptam, miközben jobb kezemet karcsú derekára vezettem, és a pólója alá nyúlva, kissé bele karmoltam a puha bőrbe.

Kai: Ahogy megéreztem hideg ujjait bőrömön, halkan felnyögtem, majd nyakára vezettem ajkaimat. Vágyakozva ízleltem a férfi édes aromáját, helyenként megszívva érzékeny bőrét, miközben kezeimet combjai alá helyeztem, megvárva, míg derekam köré nem helyezi hosszú, kecses lábait. Amint ez megtörtént, észrevettem, hogy Yixing ágyéka táján is mozgolódik rendesen a dolog, így belemosolyogtam vad csókunkba. Nagy nehezen kitaláltam a fürdőből, hogy aztán a hálóba vihessem Yixinget, és ott legyen az enyém.

Lay: Nem tudtam parancsolni az ősi ösztönöknek, a testem magától kezdett cselekedni, s kicsi Yixing is szolgálatra készen állt. Ahogy Kai óvatosan az ágyamra rakott, én rögtön lehúztam magamhoz nyakánál fogva, hogy ismét csókba invitálhassam pirosló ajkait. Kezeimmel pólójába markoltam, majd hamarosan meg is szabadítottam a fölöslegessé vált ruhadarabtól. Egy sóhajtás tört magának utat, ahogy ágaskodó tagjaink, egymáshoz dörzsölődtek a kényelmetlenül szűk nadrágon keresztül. Fel sem fogtam, hogy ezúttal nem az lesz, amit én szeretnék. Ezúttal, Kai-nál volt a labda. Ami azt illeti, nem bántam. Füléhez hajolva óvatosan fülcimpájára haraptam, miközben körmeim ezúttal a hátán hagytak szabályos, vörös, sormintát.

Kai: Ahogy megéreztem körmeit hátamban, hangosan felnyögtem a fájdalmas, mégis rendkívül izgató érzésen, majd bosszúból, löktem egyet csípőmön. Hallani Yixing vágyakozó nyögéseit, felért magával a paradicsommal is, így ezt kiélvezve, ismételten nyakát kezdtem csókolgatni, folyamatosan haladva egyre lejjebb, és közben természetesen megszabadítottam őt felesleges felsőjétől, de még melegítő nadrágjától is. Ajkaim köldöke körül jártak, nyelvemmel végighaladtam a hófehér bőrön, s mikor már boxerének határán voltam, fogaimat beleakasztottam az anyagba, s egy egyszerű mozdulattal leszakítottam róla. Valószínűleg orvosomat megdöbbentette az a mennyiségű erő, ami bennem volt, de ha fel voltam izgulva, a testem képes volt ilyesmikre is. 

Lay: Nem tudom, hogy voltam képes ismét elkövetni ugyanazt a hibát, mint a legelején: ismét magával ragadott Kai, a köztünk lévő szikra kigyulladt, és felégetett minden gátlást.

- K… Kai… - sóhajtottam, miközben beletúrtam a hajába. Ahogy nyelve végig szántott nemesebbik felemen, úgy éreztem, menten elélvezek. Lábaimmal közre fogtam a csípőjét, fejem hátra csuklott, és olyan hangok hagyták el ajkaimat, amikről nem is tudtam, hogy képes vagyok kiadni. Furcsa volt alul lenni, hagyni, hogy valaki más vezessen. De tetszett a dolog.

Kai: Imádtam kényeztetni Yixinget; hallani a nyögéseit, érezni hosszú ujjait, melyek hajtincseimet szorították, miközben nyelvemmel teljes hosszát simogattam, egyszerűen fantasztikus volt. Mikor ajkaim közé vettem férfiasságát, úgy hittem, orvosom rögvest elmegy, de szerencsémre türtőztette magát, így lehetőségem nyúlt még inkább kielégíteni őt. Szívni kezdtem a péniszt, ízlelgetni szinte minden pontját, nyelvemmel közrefogni, hogy szabadulni se tudjon belőlem. Szerettem Yixing férfiasságát, számomra pont tökéletes mérete volt; sem túl nagy, sem túl kicsit. Nem fuldoklottam, mikor ajkaim közé vettem, nem érintette a torkomat, kényelmesen elfért számban, így még jobban orvosom kedvére tudtam tenni, s kéjes nyögései alapján, tetszett neki mindaz, amit vele műveltem.

Lay: Nyögéseim láncszerűvé váltak, a hangomat még egy kislány is megirigyelhette volna. Amit velem művelt ez a kölyök, maga volt a Mennyország, s mégis a pokolba jutunk majd érte. De ha már beleharaptunk a tiltott gyümölcsbe, nincs visszaút, be kellett fejeznünk, amibe belekezdtünk.

- T… tedd be! Kérlekh~! – Soha nem gondoltam volna, még a legvadabb álmaimban sem, hogy én valaha ilyet fogok kérni egy nálam, jóval fiatalabb sráctól, aki ráadásul a betegem is volt. S lám a sors mily kiszámíthatatlan, most mégis itt könyörögtem, áhítoztam a figyelemért, amit JongIn nyújtott nekem. Mellkasom gyorsan emelkedett és süllyedt, ahogy szaporán vettem a levegőt, szemeimet szorosan összezártam.

Kai: Annyira édes – gondoltam magamban mosolyogva, ahogy meghallottam kielégülésért kiáltó hangját, amely elsősorban csak és kizárólag nekem szólt. Kiengedtem férfiasságát ajkaim közül, majd felhajoltam hozzá s birtokba vettem ízletes párnáit, miközben bármiféle figyelmeztetés nélkül, belé vezettem két ujjamat. A férfi hangosan felnyögött alattam, kicsit még meg is emelve csípője, amivel kissé meglepett, de jó érzéssel töltött el, hogy miattam vágyott még többre. Ahogy tágítottam őt, Yixing csak egyre hangosabban sóhajtozott, minél többre és többre vágyva, amire azért még várnia kellett. Miközben egyik kezem lent végezte a dolgokat, másikkal kicsit fentebb jártam az utakat; férfiasságát cirógattam, s ahogy figyeltem egyre kiszolgáltatottabb állapotba került arcát, hosszasan megcsókoltam.

Lay: Azt hiszem, hazudnék ha azt mondanám, nem élvezem piszkosul a jelenlegi helyzetet. Ahogy két ujja bennem ollózott, úgy éreztem, menten belehalok a fájdalommal vegyes erotikus örömbe. Éhesen kaptam ajkai után, állatiasan téptem párnáit, miközben alatta vonaglottam, tehetetlenül mozgatva csípőmet.

- JONGIN! – kiáltottam, ahogy ujjai a prosztatámat súrolták. Hátam ívbe feszült, szám szélén vékony nyálcsík folyt végig. Teljesen kivetkőztem magamból, nem tudtam mit csináltam. Csak Kai-t akartam. Érezni, vele lenni.

Kai: Magabiztos mosoly húzódott végig arcomon, ahogy az elégedettség érzése szépen lassan borította el testemet. Valamiért büszke voltam magamra, amiért ilyen állapotba tudtam kergetni orvosom; egy olyan kiszolgáltatott helyzetbe kényszeríttettem, amiben baromi kívánatosan festett. A kipirosodott arca, a nyögdécselő hangja, az a mennyiségű vágy, ami gyönyörű szemeiben csillogott… egyszerűen elkápráztatott.

 Kihúztam belőle ujjaimat, s benyálazva férfiasságomat – révén, hogy nem találtam síkosítót – lassan belévezettem teljes hosszomat. Nem túlzok, ha azt mondom, Yixing konkrétan felsikoltott a végbelében lüktető péniszemtől, melyet nagy erőfeszítések árán tudtam csak kontrolálni. Annyira szűk, annyira forró és olyan rohadt izgató volt így; esetleg én lettem volna neki az első, ilyen szempontból? Állapotából ítélve, eléggé valószínű volt.

Lay: Ahogy megéreztem férfiasságát magamban lüktetni, csak akkor realizálódott bennem, hogy mi is történik. Nem túlzok, ha azt mondom úgy éreztem, szét szakadok belülről, azonban szokatlanul kellemes bizsergés szaladt végig a gerincemen, mindezek mellett. Térdeimet felhúztam, hogy Kai jobban hozzám férhessen, meg hát úgy tűnt, így könnyebb hozzászokni a dologhoz. Nem voltam még így fiúval, mondhatni ő vette el a fenekem szüzességét, ami egyaránt töltött el boldogsággal és hangzott rohadt bizarrul. Ahogy Kai lassan mozogni kezdett, minden gát, ami a hangomat akadályozta, megszűnt. Nem tudom, hogyan tudtam olyan hangot imitálni, mint egy kéjes ribanc, de nagyon úgy tűnt, képes vagyok rá. Karjaimat JongIn nyaka köré fontam, úgy húztam magamhoz közelebb. Mindenét érezni akartam.

Kai: Valamiért, mindennél szebbnek és kívánatosabbnak éreztem Yixing porcikáit, mint cselekedeteink előtt. Perverzül hangozhat, de tényleg közelebbinek éreztem őt, jobban, mint eddig bármikor; megengedett nekem valami olyasmit, amit előttem senki sem csinált vele. Ez a bizalom egy formája, nem?

 Ahogy mozogni kezdtem benne, s vadul ajkai után martam, úgy éreztem, a paradicsomban járok. A forróság, ami körülvette hímtagomat, egyszerűen elkábította elmémet azzal a tudattal együtt, hogy akinek a lábai közt hevertem, nem más volt, mint Yixing. És mit ne mondjak, ez baromi sokat dobott akkor a hangulatomon, és ez az ágyban való teljesítményemen is meglátszott.

Lay: Amikor már olyan állapotban van az ember, hogy a teste irányíthatatlanná válik, az nem feltétlen egy negatív dolog. Az én esetemben legalábbis, biztosan nem az. Ahogy Kai bennem mozgott, többször eltalálva bennem az érzékeny területet, a csillagok között jártam. Nem tudtam szabályozni, hogy mit miért teszek, úgy kapaszkodtam JongIn-ba mint gyerek az anyjába. Úgy gondolom ez alkalommal, mindenemet oda adtam neki. Most, hogy a passzív felet képviseltem, sokkal jobban meg kellett benne bíznom. Vajon ő is ezt érezte, amikor velem volt?

- Kai… Szeretlekh~ - mondtam magamon kívül, ahogy az említett fiú gyorsítani kezdett.

Kai: Ahogy meghallottam kéjtől áztatott szavait, heves tempómból fokozatosan lassítottam le, hogy képes legyek feldolgozni mindazt, amit mondott. Lihegve tartottam testemet, remegő karjaimon támaszkodva, folyamatosan emésztve meg előbbi megnyilvánulását, amely furcsa érzéseket keltett bennem. Miközben a férfi kipirosodott, már teljesen izzadt arcát néztem, úgy hittem, bármelyik pillanatban képes leszek elmenni tőle; Yixing egyszerűen gyönyörűen festett, ahogy vágytól átitatott tekintettel meredt a semmibe, majd egy kis idő eltelte után, rám. Íriszei különös fényben úsztak, melyek a kérdések tengerébe taszították a férfi gondolatait, legalábbis ezt tudtam leszűrni szokatlan tekintetéből. Próbáltam viszonozni szavait, már épp nyelvem hegyén volt az a bizonyos „sz” betűs szó, amikor hirtelen leblokkoltam. Képtelen voltam én is kimondani mindazt, amit őt; nem voltam a szavak embere, és nem is akartam azzá válni, de ezt el akartam mondani neki. Viszont az agyam nem engedte.

 Halványan elmosolyodva hajoltam ajkaira, gyengéden kényeztetve puha párnáit, mire ismét elkezdtem mozogni benne. Bele-bele nyögött csókjainkba, egyre gyakrabban, amikor már gyorsan löktem csípőmön egyre nagyobbakat, hogy orvosomat minél előbb eljuttathassam a csúcsra. Szerettem volna, ha ezt egy tökéletes alkalomként éli meg.

Lay: Nem válaszolt. Nem is várhattam el, hogy ezt tegye, tudtam. Egy kicsit szíven is ütött a tény, de csak magamat okolhattam miatta. Azonban most nem volt időm ilyenen agyalni. A szívem hatalmasat dobbant, ahogy JongIn ismét kellemes csókba invitált, mikor ismét mozogni kezdett. Bele-bele nyögve a csókba úgy döntöttem, nem foglalkozom a bennem kavargó rossz érzéssel. Jól esett a lelkemnek és a testemnek is ez a csepp figyelmesség, és akkor csak ez számított. Tudtam, hogy hosszú ideig nem leszünk így együtt ezek után. Vissza kellett vennünk, normális kereteken belül folytatni a kezelést, ha eredményt szeretnék elérni. És nekem ez volt elsősorban a legfontosabb. Éreztem, hogy közeledek a csúcs felé, és az orgazmus előtti pillanatokban is felmerült bennem a visszavonhatatlan tény, ami miatt el fogok kárhozni: beleszerettem a betegembe.

Kai: Tényleg szerettem volna viszonozni az alattam nyögdécselő férfi szavait, de akkor még nem álltam készen rá. Lesz egyáltalán olyan alkalom, amikor képes leszek rá? Ezt sajnos senki sem tudhatta, de őszintén, nem is akartam ezzel foglalkozni; nem voltam a szavak embere, jobban szerettem pillantásokba foglalni érzelmeimet. Yixing is majd kitapasztalja mindezt, ha hagy nekem időt. Ha pedig nem… fogalmam sincs, mi lesz akkor.

 Éreztem testem minden egyes részében, hogy menten kettészakadok a bennem tomboló vágyaktól, melyek készültek kitörni belőlem. Ahogy az orgazmus apró jelei fokozatosan lepték el lényemet, kezeim úgy kezdtek megállíthatatlan remegésbe, mintha bármelyik pillanatban képesek lehetnének feladni a szolgálatot. Láttam orvosom arcán, hogy már képtelen kontrolálni magát, így még sebesebb tempóra kapcsolva hagytam, hogy kis idő eltelte után, kettőnk közé élvezzen úgy, ahogy annak lennie kellett.

Lay: Csillogó szemekkel, gyorsan véve a levegőt, egy halvány mosoly kíséretében néztem fel rá. Tökéletesnek tűnt az arca, ahogy a lemenő nap sugarai, narancssárga csíkokat vetettek hibátlan bőrére. Egyik kezemmel felnyúlva, óvatosan megsimogattam az arcát.

- Folytasd… – mondtam fáradt hangon, ám értetlen tekintetét látva, kissé felkuncogtam. – Te még nem végeztél, nem igaz?! – tettem fel a költői kérdést, majd gondolva egyet, fordítottam helyzetünkön, így én kerültem felülre. Egy apró csókot lehelve ajkaira kezdtem ismét mozgásba, s a szokatlan, új pozíció hatására, ismét jól eső nyögések hagyták el a számat.

Kai: Bevallom meglepett a hirtelen pózváltás, de baromira tetszett a helyzet, így kiélveztem azt, ahogy Yixing rajtam ringatta csípőjét, mert olyan érzéseket keltett bennem, amiket ezelőtt még sosem tapasztaltam magamban. Megragadtam fenekét, mikor egy olyan mozdulatsorozatot kanyarított le nekem, aminek hatására ott helyben képes lettem volna elélvezni, de valamiért még nem tudtam. Szükségem volt egy különleges pillanatra, amelyben valami újat érezhetek… S ekkor esett meg, hogy Yixing hosszú ujjai meztelen felsőtestemre vándorolva kezdtek cirógatni, ezáltal olyan hihetetlen szexi látványt elém tárva, melynek alanya nőket megszégyenítő orvosom volt… Sajnos nem volt időm, kihúzódni belőle, így testnedveimet a férfiba eresztettem, miközben határozottan felülve, martam ajkaira.

Lay: Ahogy éreztem magamban elsülni Kai-t, furcsamód nem tűnt furának. A beteljesülés engem is magával ragadott valamelyest, hiszen az a bódító csók amivel megajándékozott, felért egy orgazmussal, és elég hosszúra sikeredett. Csak ezután másztam le róla óvatosan, igyekezve nem hirtelen mozdulatot tenni. Arcához hajolva egy puszit adtam neki, és egy halk köszönömöt suttogva felálltam, hogy kimenve a szobából, tiszta ruhákat hozzak neki a nappaliból. Gondoltam hagyom egy kicsit pihenni, mert ő is elég megviseltnek tűnt, meg hát egy ilyet úgy gondolom fel kell dolgozni. Hisz nem mindennap fekszik le az ember, a saját pszichiáterével.